A

1382357890_ambrus_zoltan_midas_kiraly.jpg
Ambrus Zoltán: Midas király

Egy majd százéves regény számíthat-e a mai gyorsolvasó érdeklődésére? Ha igen, vajon mi kötheti le ebben az egyszer ráérősen hömpölygő, máskor pattogóan friss, gúnyosan önmardosó eseménysorozatban, amely hol a millenniumi évtized keserédes világát idézi fel, hol egy síron túl is élő szerelem történetén mereng, hol pedig egy századvégi magyar művész drámáját festi, aki előbb szerelmét s ezzel együtt életkedvét veszíti el, később híre, szerencséje s milliói ellenére az önbecsülését éppúgy, mint önmagában való hitét? Mert ez a regény három rétegből fonódott: két házasság történetéből, az első rövid volt, szép, felejthetetlen, a másik a szánalomra, a közönyre, nagylelkűségre épült, s öngyilkossággal végződött; a másik réteg a fejlődő, sihederkorát élő főváros ábrázolása; a harmadik a kiegyezés és a millennium közt élő művész pályaképe a divat, a szerencse, a közönség és a koráramok százféle szeszélye tükrében.

(A könyv fülszövege)

<> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <>

"Magyarországon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból, hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog. Az az érzék, mely a képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a legműveltebbek között is igen kevesen vannak, akiknek a szemük eléggé gyakorlott és az ízlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagyközönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a sátoralja ember is jóformán cigányokból áll: olyanokból, akik maguk is festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az országunk még szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, akinek valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyűjtés egyike a legtöbb anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak, amelyeket csak olyanok engedhetnek meg maguknak, akiknek a fölöslege is jelentékeny. A mecénás, az igazi képviselő olyan kevés, hogy mindnyájukat elszámlálhatom a tíz ujjamon; az a közönség pedig, amelyet már képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes ízlésű és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a művész, akiben komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyáltalán nem számíthat. Ez a közönség nem gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyénvalónak, magához illőnek, kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot, melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a nyilvánosságra jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen utánozza a jobb módút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki, innen se. Nem sokat tehet, de amit tud, meg akarja tenni; tehát az olcsóságot keresi; a minőségre, amelyhez úgysem ért, nem sokat ad. Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a bútorzatát kiegészítette néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel, ha szerzett egy pár családi arcképet, valamelyik olyan festőtől, akit személyében is ismer, és aki kevesebbért dolgozik, mint más – tökéletesen ki van elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken az állapotokon. Ösztöndíjat, útiköltséget, kitüntetéseket, jutalmakat és mindenféle című gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út elején vissza ne rettenjenek a keveset ígérő pályától, hogy ezen a téren is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb és a legpazarabb képvásárló... de végre is az állam, akármennyi a jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi embernek! Az állam is szegény; talán még nálunk is szegényebb.

Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek között, a nagyon sok között, ezek:

Azt a festőt, akiben még él a becsvágy, aki az átlagos termelésnél különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy igyekezzék az erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől. A művészi munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs piaci értéke, csak a sokat termelésnek. A festő a legtöbbször szegény ember. Nem csoda, ha mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az erkölcsi erejét. Ha nem veszti el, ha dacolni próbál, ha igazán alkotni akar – senkinek: megbűnhődik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhődik, hogy alkotása a nyakán marad, hogyha a maga kedvéért festett, örökkön gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal az erkölcsi elégtétellel, amelyet ő maga utalványoz magának, hanem azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbé tehetséges, de okosabb társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, akik időközben sokat pacsmagoltak össze, s akiknek a neve ennélfogva forgalomba került.

Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. Akik a közönséget óhajtják kielégíteni, és nem magukat. Akik hatásvadászó jeleneteket, adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; akik megfestik az útszéli regények, drámák vagy vígjátékok csattanóit, az »érdekes«, a népszerű alakokat vagy az utcáról ismeretes embereket, a legdivatosabb színésznőket stb., akik a kíváncsiságánál vagy a hajánál fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. Akik nem a természet finom, hanem a játékkártyák rikító színeivel dolgoznak. Akik színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább.

És még nehezebb a versenye azokkal szemben, akik nemcsak ügyesek, hanem számítók is. Akik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket. Akik gondoskodnak róla, hogy a világ egy percre se felejtse el őket, akik kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan túlságosan szemérmesek, hogy meg ne szólaljanak valami előnyért – legyen az állami megbízás, jutalomdíj, megrendelés, dicsérő bírálat, egy kis emlegettetés, akármi –, ha erre alkalom kínálkozik vagy nem kínálkozik. Akik társadalmi szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal, hogy mindenütt jelenvalók. Akik alaposan kiaknázzák az összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsított élénkségüket, és ami a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tízezer, százezer lépéssel.

A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, aki igazán művész akar lenni vagy művész akar maradni, és emellett semmi kedve ahhoz, hogy »adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát: teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának. Minthogy jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka értékéről véleményt mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs ítélete, nem mond ellent nekik, nem bírálja meg a bírálatukat – az ő társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapítja meg: mit érsz, mit érdemelsz, lehet-e beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat, juttassanak-e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból, jutalmakból, amelyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is szánnivaló, aki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és végzésük fellebbezhetetlen. A pályatársak született bírálóink; illetékes és – természetesen – szigorú bírálóink. Ez rendjén van. És nem művész az, aki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy a bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom, mely – nemcsak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is – megrövidíti és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot, néha meg is öli, a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbé komolyan, igazán... És megesik, hogy abban a kis csoportban, amelyet a véletlen alakít, amelynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, amely megbízás nélkül ítélkezik, és amely felelősség nélkül hangoztatja, hirdeti, terjeszti a meg nem fellebbezhető bírálatot, kevés a lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémítja az erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, akiben nagyobb a buzgalom, akinek az útjában vagy, aki bosszút áll rajtad, vagy aki nem tudja megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs könnyebb, mint valakinek veszett nevét költeni; s a művész jó híre olyan, mint az asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a tehetséged ellen... a másik megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a háború, és háborúban ez már így megyen ám!«... a harmadik büszke rá, hogy milyen erős legény: lám, ővele nem jó kikötni! Amíg köztük élsz, a veszedelmed nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége van, hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok? Fölteszik rólad, mert magukról ítélnek. De ha medve vagy, ha lemondasz arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesítsd a visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok azokról a társaikról, akiktől vagy akiknek hatalmas rokonaitól, összeköttetéseitől mindenki vár valamit!... világos, hogy ezt valamivel ellensúlyozniuk kell!... világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a lelkiismeretüket!... Másutt, ahol a nagyközönség az igazi bíráló, ahol a dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem történhetik meg; de nálunk, ahol a közönség vakon fogadja el ezt az ítéletet, amelyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás. Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki se tehet róla; s az egész olyan érthető!... szegényke, mért volt olyan gyönge?!"

Klub Klasszikusok. Magyar Könyvklub, Budapest, 1995

1382438288_nyugat_1908_01_01.jpg
Ady Endre: A magyar Pimodán (Vallomások és tanulmány)

"Tas Péter vagyok, harminchét esztendős, meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög, az engem ma már nem érdekel. Távol élek mindentől, mindenkitől, egy-két könyvet, egy-két hitet s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett. És vallomásokat akarok tenni minden kényszer nélkül, vallomásokat és meglátásokat küldök azoknak, akik az ilyesmit szeretik."

"Őrülten, más világ a világom, mint amit, ha esetleg akármilyen nációba születtek bele, eltitkolhatnék mások elől. Magyarországon, ahol a kivétel szinte olyan sűrű, mint az utálatos, durva, ázsiai köznapiság és útszéliség, nagy-nagy csapás ez. Ázsiában az én fajtám második rendű fajta volt, amely nem juthatott el sem az ópiumhoz, se a komoly Nirvánához, miként nem jutott el Lao Ce-hoz, sem ahhoz a nagy kultúrához, melynek a krisztusi kultúra csak beteg árnyéka."

"...a művész-temperamentumok alkoholizmusa nálunk a legkiabálóbb és legtipikusabb. A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. Fél-lelkűek lehettünk mint szép és harcias barbárok is már s nem ok nélkül, sőt jogos keserűséggel döngettük a kultúrás Bizánc kapuját s kellemetlenkedtünk a nyugati Európának. Mindaz, ami ezer éven át történt velünk s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártir-aureolával ékesítünk, ami tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen."

"Az alkohollal, érzésekkel és versekkel élő ember a szeszélyes impulziók szeszélyes, beteg akrobatája."

"A verseinket nem olvassák, nem látják s ha látják, nem értik s ha megértik, jaj nekünk, mert ekkor nem értették meg még csak igazán. Hallunk gyönyörű helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibékítőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé és mi a Péterfián vagy a Nagymester utcán cammogunk kötésig a sárban. Amit valamikor őrjöngve kívántunk, óh, jaj, beteljesedik s ekkor vesszük észre, hogy vagy rosszat vagy nem eleget kívántunk. Lilla, mint mindig, szeleburdi, rossz, megunható, kevés vagy elérhetetlen, hozzánk jön feleségül vagy máshoz megy. Óh, édes kínok, hasznos kínok, drága képzelt okok, hazug és isteni mentségek, ezek a legjobb borkorcsolyák, még a debreceni májas hurkánál is jobbak."

"De ama halottak közül való halott vagyok, akivel számolniok kellett az élőknek, mert nem a kenyerüket veszem el. A nyugalmukat veszélyeztetem, a hitüket s ezenfelül a cinizmusukat és amikor az ő fajtájukból való újak és éhesek jönnek, ez ifjú Sámsonok kezében én leszek a szamár-állkapocs."

"...az őszinteség nem tehet arról, hogy ő útszéli."

Megjelent: Nyugat, I. évf., 1., 2., 3., 4. szám, 1908

Nyitva tartás

1343312092_hollywood.jpg
október 1-től – június 15-ig: Hétfő: zárva Kedd – Péntek: 10 – 13 | 14 – 17 Szombat: 10 – 12 Vasárnap: zárva (Előfordul, hogy a boltajtón ki van írva: Rögtön Jövök - ilyenkor be lehet csengetni, mert nyitva vagyunk.) június 16-tól – szeptember végéig: Hétfő – Péntek: 8.30 – 12 | 15 – 17 Szombat: 8.30 – 14 Vasárnap: zárva (Sürgős esetben, telefonhívásra is kinyitunk. Ha a kiírt Nyitva tartás ellenére nem vagyunk nyitva, akkor kinyitunk máskor. Mert le- het, hogy a Nyitva tartáson kívüli időben is kinyitunk, meg az is lehet, hogy Zárva tartunk! Minden a körülményeken múlik.) Megértését és együttműködését köszönjük!
 

HANGLEMEZBORÍTÓK

1413379039_p8010464.jpg
Külső és belső lemeztasakokra rendelést felveszünk! Fehér papír, karton külső lemezborító és fehér papír könnyű belső lemeztasak kapható.
 

Csomagpont

1387294883_salas_csomagpont_oldalsav.jpg
ÚJ SZOLGÁLTATÁS! Átadóhely webáruházaknak, futárszolgálatoknak, magánszemélyeknek!
 

Hogyan keressen...

a webáruházban? A keresés jelenleg átalakítás alatt áll! A kereséshez segítséget talál a felső sorban, az információk menüpontban, vagy:
 

Csipkemánia!

1366992342_csipke_illusztracio_oldalsav.jpg
Olvasson a csipkekészítés történetéről és válogasson szépséges, kézzel horgolt termékeinkből!