R
Valentyin Raszputyin: Élj és emlékezz!
Valentyin Raszputyin – a magát ízig-vérig szibériainak valló nagysikerű prózaíró – az Angara menti Uszt-Uda helységben született 1937-ben. Egyetemi tanulmányait Irkutszkban végezte, majd újságíróként dolgozott huzamosabb ideig. 1961-ben megjelent első írását több riport- és elbeszéléskötet követte. Kisregényeiben (Pénzt Máriának, 1968; Végnapok, 1970) és novelláiban a falu és a város közötti különbözőségek, az adott ellentmondásokból származó feszültségek és azok lehetséges feloldásának kérdései foglalkoztatják.
Élj és emlékezz című regényében a szovjet háborús próza gyakori konfliktusát, a dezertálást és annak sorsdöntő erkölcsi-egzisztenciális következményeit boncolja figyelemre méltó újító erővel.
<> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <>
"Az embernek idejében meg kell tanulni "négyszemközt" maradni önmagával. Különben az ember elfelejti és elveszti önmagát... Mennyi erős és egészséges ember nem tudja megkülönböztetni a saját, istenadta érzéseit a hétköznapi, utcai érzésektől!"
Fordította: Harsányi Éva
Lektúra. Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1982
Valentyin Raszputyin – a magát ízig-vérig szibériainak valló nagysikerű prózaíró – az Angara menti Uszt-Uda helységben született 1937-ben. Egyetemi tanulmányait Irkutszkban végezte, majd újságíróként dolgozott huzamosabb ideig. 1961-ben megjelent első írását több riport- és elbeszéléskötet követte. Kisregényeiben (Pénzt Máriának, 1968; Végnapok, 1970) és novelláiban a falu és a város közötti különbözőségek, az adott ellentmondásokból származó feszültségek és azok lehetséges feloldásának kérdései foglalkoztatják.
Élj és emlékezz című regényében a szovjet háborús próza gyakori konfliktusát, a dezertálást és annak sorsdöntő erkölcsi-egzisztenciális következményeit boncolja figyelemre méltó újító erővel.
<> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <> <>
"Az embernek idejében meg kell tanulni "négyszemközt" maradni önmagával. Különben az ember elfelejti és elveszti önmagát... Mennyi erős és egészséges ember nem tudja megkülönböztetni a saját, istenadta érzéseit a hétköznapi, utcai érzésektől!"
Fordította: Harsányi Éva
Lektúra. Kriterion Könyvkiadó, Budapest, 1982
Radnóti Miklós: Kaffka Margit
"(A mű él.) akkortájt, egy őszi délután kimentem a farkasréti temetőbe, hogy néhány szál virágot tegyek a sírjára. Az "Igazgatóság" irodájába tértem be útbaigazításért, zavartan s már előre is sértődötten, mert mindig zavar és sért a holtakkal foglalkozó hivatal. Negyvenes, szemüveges hölgy fogad. Kaffka Margit sírját keresem, – szólok halkan. Az arca merev marad, szemében nem villan meg az emlékezés fénye. A név nem jelent neki semmit. Mikor halt meg? – 1918. december elsején, negyedikén temették, – felelem kissé döbbenten. Nagy könyvet emel a polcra, keresgél. Fiával együtt temették? Igen. Akkor megvan. – Papírszeletet kotor elő a fiókból, egy nagy ollóval gondosan elfelezi, az egyik felét visszateszi a fiókba, a másikra számokat ír s nekem adja. Nem tetszett soha hallani még Kaffka Margitról? – kérdeztem félszegen. Arca könnyed részvétet öltött, szeme furcsállva nézett arcomba. – Nem, miért? – Bocsánatot kértem és kimentem."
Megjelent: Nyugat, XXXI. évf., 12. szám, 1938
"(A mű él.) akkortájt, egy őszi délután kimentem a farkasréti temetőbe, hogy néhány szál virágot tegyek a sírjára. Az "Igazgatóság" irodájába tértem be útbaigazításért, zavartan s már előre is sértődötten, mert mindig zavar és sért a holtakkal foglalkozó hivatal. Negyvenes, szemüveges hölgy fogad. Kaffka Margit sírját keresem, – szólok halkan. Az arca merev marad, szemében nem villan meg az emlékezés fénye. A név nem jelent neki semmit. Mikor halt meg? – 1918. december elsején, negyedikén temették, – felelem kissé döbbenten. Nagy könyvet emel a polcra, keresgél. Fiával együtt temették? Igen. Akkor megvan. – Papírszeletet kotor elő a fiókból, egy nagy ollóval gondosan elfelezi, az egyik felét visszateszi a fiókba, a másikra számokat ír s nekem adja. Nem tetszett soha hallani még Kaffka Margitról? – kérdeztem félszegen. Arca könnyed részvétet öltött, szeme furcsállva nézett arcomba. – Nem, miért? – Bocsánatot kértem és kimentem."
Megjelent: Nyugat, XXXI. évf., 12. szám, 1938